Irán: Már a belépés is sok izgalmat tartogatott. Törökországban simán lehet bringás mezben és feszülős nadrágban bringázni, bár muszlim terület, azonban Iránban a férfiakat kiröhögik, a nőknek pedig szigorúan tilos fedetlen testrészekkel nyilvános helyen megjelenni! Ezért a határon gyors öltözködés, hogy egyáltalán bejuthassunk az országba. Volt náluk egy pakli kártya is, amellyel esténként elütötték az idő. Persze, hogy Iránban tilos a szerencsejáték és börtönnel is büntetik, ezért ezt is jól el kellett rejteniük. Mázlijuk volt, mert csak az útlevelet adták kézből-kézbe. Gondolták nem normális az, aki bringával vág neki ennek az országnak. Az iráni vendégszeretet világhírű, és erről az első napon ők is megbizonyosodhattunk. Egy kis falu közértje mögött sátoroztak le, a helyiek vittek nekik teát, meg lámpást, sőt még a kissrácokkal is ledumálták, hogy nem kell tőlük koldulni, így békésen telt el az éjszaka. :)
A helyiekkel történt beszélgetésekből kiderült, hogy közel sem annyira elégedettek az életükkel és a politikai „elittel”, mint ahogy azt a helyi média hirdeti. (kicsit hasonló a helyzet hazánkban is. a szerk.) Az első probléma Tabristól 80km-re történt, amikor is a Quando hátsó agy küllőpereme a túlzott megterhelést megunta és eltört. Persze 32 küllős agyat találni Iránban a világ vége felé közelítve elég reménytelen vállalkozás. Szerencsére sikerült egy 36-os Shimano-t találni, melyet a helyi szerelő ügyesen be is fűzött a 32-es felnibe.
Másnapra egy 2300m magas hágó jutott, melyre elég óvatosan kapaszkodtak fel, mert hivatalosan tilos lett volna rajta az áthaladás, de ha egyszer arra vezet az út, akkor nincs mit tenni. Mikor azonban a második emberekkel teli busz is elmellőzte őket (persze a szűk úton a könyökük szinte súrolta a busz oldalát), akkor már kicsit nyugodtabban tekerünk tovább. Innen úgy gondoltuk, hogy mennyei downhill fog következni, hiszen a másnapi végcél a Kaszpi tenger volt a maga tengerszint alatti 28m-es „magasságával”. Azonban az időjárás közbeszólt. Iszonyatos szembeszél, hideg eső és kemény széllökések közepette tettük meg az utat. Szerencsére a tenger partján még az időjárás is megszelídült, így egy kávézó kertjében vertük föl a sátrunkat. Mint kiderül a tulajdonos szereti a jó sört és tart is belőle a pincéjében a világtól elzárva. Nagy szó Iránban az alkoholtartalmú ital, ugyanis tilos árulni. Alkoholmenteset bárhol kaphatsz, de hát az olyan egy németnek, mint a guminő. Természetesen a mélyen vallásos felesége és gyermekei nem tudnak erről a kis titokról, de talán jobb is ez így.
Sajnos van még egy árnyoldala is Iránnak. 50 dolcsi egy jogosítvány, így szinte minden tehetősebb fiatalnak rendelkezik vele, és persze van hozzá egy szakadt autójuk is, mellyel félelem nélkül száguldoznak a lehető legnagyobb sebességgel. Szerencsére hamarosan megkezdődik a Ramadán, azaz a 30 napos böjt, mely a szellemi és testi megtisztulást hivatott elhozni a hívőkhöz. Ilyenkor béke és csend honol a környéken. Van azonban ránk, nem muzulmánokra nézve egy hatalmas hátránya ennek az időszaknak. Majdnem minden zárva tart, kaját sem egyszerű beszerezni és a hivatalok is zárva tartanak. Ettől eltekintve a kajára mostanában nincsen gondunk, mert a vendégszerető helyiek mindenhol gyümölcsökkel és szárított édességekkel tömnek tele minket, csak hogy felülhessenek egy kicsit a bringára, vagy készíthessenek rólunk egy fotót. A fotózással azonban ebben a vallásos országban nagyon kell vigyázni. Astaneh városában éppen egy mecsetet látogatunk meg, mikor megpillantjuk az Imam-ot, aki az egyik legszentebb embernek számít. Néhány pillanat alatt komoly férfiakból álló tömeg tűnik fel körülöttünk, akik nem csak azt veszik észre, hogy fényképeztem, hanem Mandyről is gyorsan kiderül, hogy nő, ami újabb fekete pont az iszlám vallás szerint. Jobbnak látjuk gyorsan bringára pattanni és meg sem állni addig, amíg jó pár kilométerre nem kerülünk a mecsettől. Aznap mindenki gyanúsnak tűnik, aki méreget minket. :)
A Kaszpi tengert elhagyva, újra belecsapunk a lecsóba, és irány a hegyek. -28m-ről 1300-ra mászunk bemelegítésnek, egy ismét nadrágszíj szélességű szerpentinen, mely még katonai és rendőrségi ellenőrző pontokkal is tarkítva van. Egy gyors fotót itt is elkattintok, bár ezt is tilos. Itt szinte mindent tilos…
Teherán: Nehéz érzelmek nélkül beszélni róla. „Mindössze” 15 millióan lakják (többen, mint hazánkat. a szerk.), és a közlekedés Allah nevében történik. Mivel szeretnénk még élni, ezért a tömegközlekedést és a taxit választjuk városnézési eszköznek. Tavaly olyan csodás légszennyezettségi adatokat produkált a több millió autó, hogy egy hétre még az iskolákat is bezárták és mindenki maszkot hordott az utcán vagy fejfájással feküdt otthon. Persze, hogy nem a sok autóval kezdenek valamit! Mivel a kelleténél több ideig tartózkodtunk Iránban, meg kell hosszabbítanunk a vízumunkat, ami egyszerűnek tűnne. Mandy kérelmét azonban elutasítják, mert nem elég hosszú az ujja a kabátjának, így kilátszik a karja egy rész a csukló fölött! Ezek ám a komoly érvek. Így másnap egyedül megyek vissza és töltöm ki a szükséges papírokat mindkettőnk részére. A következő övön aluli ütést az okozza, hogy a vízum 7 nap alatt készül el és addig az útleveleinket is visszatartják, anélkül azonban egy katonai ellenőrző pontokkal megtűzdelt országban öngyilkosság lenne közlekedni. Szerencsére egy félórás vitatkozás és ordibálás után (hiába, itt így szokás) megelégednek a fénymásolattal is, és a vízum is elkészül. Így végre elhagyhatjuk ezt az országot.
Pakistan: Hiába az arab világ mindig más, mint amit az európai ember megszokott. 3 óra sivatagi bicajozás után eljutunk a határra, ahol végláthatatlan sor kígyózik a „pecsételő” őrbódé előtt. Na ez nem lesz egyszerű, ezért a kisboltban iszunk egy hideg üdítőt, ami hihetetlenül jól esik a hosszú tekerés után. Ekkor vesszük észre, hogy egy másik őrbódé is van ott, ahol nem áll senki. A földön leesve egy tábla. Külföldiek. Egy webkamerával lefotóznak minket és be is ragasztják az útlevélbe, bár van benne hivatalos fénykép, ami talán egy kicsit jobb minőségű is, mint ez. De sebaj, pecsét megvan, irány Pakisztán.
A következő napokban igen változatos terepen haladunk. Kő, sivatag, homokdűnék, falvak, majd kő, sivatag…Kissé lehangoló látvány, de legalább nem zavar minket a kutya sem, és mindenütt csend honol. Nagy magányunkban sokszor el is felejtjük, hogy itt bizony az út bal oldalán kell közlekednünk. Egyik alkalommal majdnem elüt minket egy teherautó, és az ablakon kilóbált géppisztollyal nyomatékosítják, hogy rossz helyen haladunk. Barátságos húzás. Másnap úgy döntünk, hogy a maradék 60km-t busszal tesszük meg Dalbandin-ig. A jegy két főnek plusz a bringának mindössze 3 EUR. Szerencsére lassan elhagyjuk ezt az országot, mely eddig csupa barátságtalan dologgal örvendeztetett meg minket. Tetőzésül Teherán levegője ehhez a városhoz képest hegyvidékien tiszta. A város közlekedésében töménytelen kerékpár, riksa, teve, szamár és robogó is részt vesz az autók mellett. Azonban nem ezek okozzák a környezetszennyezést, hanem a szűretlen füstöt okádó gyárak. De hogy egy kis pozitív dolog is történjen, átfordul a GPS számlálója a 10 000km-es határon! A következő város Lahore, melynek levegője szintén messze áll egy cseppkő barlangétól. Sajnos a tiszta levegő hiánya a teljesítményünkön is meglátszik. Azonban gyönyörű mecsetek tucatjait lehet megnézni ebben a városban. Ezek közül a legszebb és legnagyobb a Badshahi mecset.
India: Sár, nyomornegyedek, káosz? Ezzel is lehetne jellemezni ezt a hatalmas országot, de azért a szebbik oldalát is megmutatta nekünk. A határon halom papírt kell kitöltenünk, és utunk során először nézik át a csomagjainkat is. Ezek után már be is léphetünk India területére. Kevés országról terjeng ennyi mendemonda és sztereotípia, mint Buddha országáról. Utunkat a nagyon barátságos és vendégszerető Punjab tartományban kezdjük meg, melynek főleg Sikkh vallású lakói vannak, akik érdekes szabályok szerint élnek. 19 éves koruk után turbánt kell hordaniuk, a hajukat nem szabad levágni és húst sem ehetnek innentől. Nem nagy biznisz ott hentesnek lenni. Első célpontunk Armitsar, ami a vallás fő központja, és itt található a szent helyük is az Arany Templom. Rengeteg zarándok és turista keresi föl ezt a 200kg-nyi arannyal bevont, kis tó közepén álló templomot. Egyszerűen gyönyörű! Innen hosszú út vezet Jaipurba, melyen végig katonai ellenőrzőpontok vannak, hiszen közel a Pakisztáni határ. Egyébként mindenki barátságos, csak az útszéli kajaárusok vágnak meg minket sokszor az eredeti ár háromszorosával, mert tudják, hogy turisták vagyunk. Jaipur fő látványossága a homokkőből épült öt emelet magas Szelek Palotája, melynek 953 díszes ablakából annak idején a Maharadzsa háremhölgyei figyelhették az utca forgatagát.
A közlekedés a városban totális káosz. Egyik hirtelen fékezésünkkor egy motoros nekünk jön hátulról, de szerencsére senkinek sem történik baja, még annak a kis majomnak sem, ami miatt fékeznünk kellett. A másik látványosságot, az Amber erődöt elefántháton lehet megközelíteni, ami nem kis kihívás a negyven fok közeli melegben. A 16. században épített erőd leglátványosabb része a tükrök csarnoka. A csodás paloták, és termek végigmászkálása után a vár teraszán el lehet gondolkodni azon, hogy milyen is lehetett az élet az Arany Háromszögben.
Mivel a következő ország Nepál lesz, ahol a Himalájában fogunk tekerni, a napi etapokat innentől vagy hosszabbra, vagy intenzívebbre vettük, hogy a kellő erőnlétet megszerezzük a 4000m feletti hágók leküzdéséhez. Az európai bringás azt gondolja, hogy gyümölcsöt nyugodtan lehet az ablakban hagyni. Hát ez Indiában nem igaz! Reggelre egész majomsereg dézsmálta meg az erkélyre kirakott élelmiszert. Persze ők megszokták az ilyesmit, és a turisták látványát, így még csak el sem menekülnek mikor próbálod elzavarni őket. A karácsonyt már Udaipur-ban szerettük volna tölteni, ezért megnyomtuk kicsit a napokat, így sikerült a városba vezető utolsó szakaszt 164km-esre méretezni. Este nem kellett altató. :)
Az ünnepeket a világ különböző tájairól származó diákokkal töltöttük, városnézéssel és egy kis lazítással. Udaipurt Inida Velencéjének is szokták nevezni, hiszen ugyancsak a vízre épült. Számtalan hírességnek van itt villája, és James Bond is „járt” itt az Octopussy c. filmben. De további látnivalói közé tartozik a Bagore Ki Haveli palota, a „Szüzek kertje” és a Fateh Sagar tó. A pár napos lazítás után jó volt újra bringára ülni, hiszen Bombay felé vettük az irányt, és a homokos, sivatagos környezetet felváltotta a trópusi, sok színes papagájjal, páfrányokkal és kaktuszokkal.
Ezzel szemben Bombay, vagy ahogy a helyiek mondanák Mumbai azoknak való, akik szeretik a nyüzsgést. 15 millió lakosa van jelenleg, de évente közel egymillióan próbálnak itt szerencsét, melynek egy része itt is telepszik le. Sajnos a város nagyon kétarcú. Egyik oldalon gyönyörű nevezetességei, a másikon szemét és nyomortelepek. Mindössze két napunk maradt erre a városra, de a főbb nevezetességeit sikerült megtekinteni. Innen folytatva utunkat átértünk a szubtrópusi éghajlati övbe, ami 100% körüli páratartalommal, meleggel és rengeteg esővel jár. Kitaláltuk a megoldást. A korai indulást. Nem volt egyszerű a nap előtt kelni és útnak indulni, de a klíma ilyenkor sokkal kellemesebb még. Van két idegesítő szokása az Indiaiaknak: az egyik, hogy minden alkalommal szeretnének egy közös fotót, a másik, hogy mindenki megkérdezi, hogy tetszik India? Eleinte a vendégszeretet miatt nem zavart minket, de egyre kevésbé éreztük poénosnak az út során.
Tarkali Beach -végre újra vízparton. Törökország óta nem lógattuk lábunkat tónál nagyobb vízbe, és most itt ezen a csodálatos óceánparton végre pihenhetünk egyet. Rendesen megbámultak minket, hiszen csak a bringás ruhán kívüli testrészeink barnák, azon kívül hófehérek vagyunk. Most már észak felé kell vennünk az irányt, mert a pénzügyi helyzetünk is ezt indokolja, és a monszun előtt kellene Tibetbe érnünk, mert utána esélyünk sem lesz ott bringázni. Mysore-ban megnézzük a madár rezervátumot és nemzeti parkot, a palotát, ezek szintén a felejthetetlen élményeink közé írják be magukat.
Következő részünkben folytatjuk utunkat észak felé, majd a Nepál, Tibet, Kína és Hong Kong területén tekerjük tovább a pedálokat.
Írta és fordította: Thommey
Fotó: Mandy & Benny
