A „jeges ezermérföldes”

Hallottál már az Iditarod-ról? Még film is készült a világ legnehezebb kutyaszán versenyéről, mely 1700km hósszú, és Alaszkában rendezik meg a sarkkör felé. A montis verziót az Iditabike-ot 1989-ben rendezték meg először, és az akkori képeket elnézve fogalmam sincsen, hogyan tudták élve teljesíteni a távot a mai high-tech cuccok nélkül. Bár ez igaz minden nagy sportteljesítményre, hiszen Hillary és Tenzing is pamutcuccokban, és bőr bakkancsban ment fel elsőként az Everestre. A nehézségek brutálisak. Az 1100 mérföldes távra a szintidő 30 nap, tehát átlagosan napi 50km-t kell megtenni, néha méteres hóban, vagy befagyott tavak jegén.

Mindent magaddal kell vinned, ami a túléléshez szükséges, hiszen mindössze három ellenőrző ponton lehet 4,5kg-os csomagokat elhelyezni, ami nagy eséllyel élelem lesz. Éjszaka hóból építed magadnak a kunyhót és a földön alszol, olyan hálózsákban, amivel az Everestre is mennek a mászók. Már ha jut idő alvásra. A szintidő nagyon rövid, hiszen volt olyan év, amikor mindössze 1 résztvevő ért be a célba! A profik között azonban nagyon éles a verseny. 1987-ben a híres monti versenyző Mike Kloser is beszállt a jeges kalandba, de mégis 1mp-el! kikapott Dave Linktől. A vereség oka a súly volt. És nem a megszokott formában. A befutónál a hó túl laza volt, és mély. Kloser könnyű gépe ide-oda csúszkált a havon, míg Dave kerekei lesüllyedtek, és talajt fogtak. Ennyin múlt a győzelem.

Természetesen nők is indulhatnak a megmérettetésen, de a számuk nem szokott öt fölé emelkedni. Idén két magyarországi gyökerekkel rendelkező bringás is indul az Iditabike-on. Jay és Tracey Petervary. A verseny után megpróbálunk majd velük interjút készíteni, hogy megtudjuk, mi rejlik a színfalak mögött. A résztvevők számát minden évben 50 főben maximalizálják, hogy baj esetén tutira ki lehessen mindenkit menteni.

A verseny egyébként lenyűgöző vidéken vezet keresztül, gleccserek, befagyott tavak és vízesések szegélyezik a bringások útját. Eddig a leggyorsabb bringás Mike Curiak 15 nap, és 1 óra alatt teljesítette, de ez nagymértékben függ minden évben az időjárástól. 2001-ben ugyanez a táv a viharok és a hóátfúvások miatt 26 nap volt! Ahogy a Race Across America-nak, úgy ennek is megvannak a maguk fanatikusai. Tim Hewitt az egyetlen résztvevő, aki már négyszer teljesítette az embert és gépet egyaránt próbára tevő távot. Na, kedvet kaptál hozzá?

Glocknerkönig

Ha szeretsz hegynek fölfelé tekerni, az ide nem elég. Ide megszállottnak kell lenned. Ez a verseny 2010.06.01.-én országúton kerül megrendezésre, de természetesen ma már montival is külön kategóriában lehet indulni. A rajt a festői szépségű Bruck faluból indul, ami 757m-rel fekszik a tengerszint felett, a cél pedig a Grossglockner Hochalpenstrasse első csúcsán 2445m magason található. Ekkora magasságban már a lélegzetvétel is nehezebb, mint az hazánkban megszokott, és a 27km-en 1694m-es szintkülönbség sem mindennapi.

A pálya legnagyobb meredeksége 12%-os! Az átlagos meredekség is meghaladja a 7%-ot. Az előnevezőknek mindössze 57 EUR a regisztráció, és ezért, hazánkban ismeretlen módon, egy profi anyagú bringás mezt is kapsz, mely gyönyörű kivitelű és mindenkit figyelmeztet arra, hogy te nem aprózod el a mászást. Idén a jelenlegi startlista szerint tíz magyar indulója lesz a classic távnak. Ez számít ugyanis az igazi megmérettetésnek, melyen tavaly az első helyezett Andreas Ortner 1 óra 19-et ment, letaszítva a trónról a nagy glocknermenő Roland Staudert. Ez az eredmény azonban jócskán elmarad a Pro Tour profi Gerrit Glomser 52 perces idejétől. Ehhez 30 fölötti átlagot kellett menni!

Azonban akkor is érdemes elindulni, ha ennek az időnek a közelébe sem tudsz kerülni, hiszen Európa egyik legszebb táján tekerhetsz, a hangulat pedig kihagyhatatlan, mintha egy Tour szakasz hegyi befutóján tekernél felfelé. A csúcson a kilátás a gleccserre, és a Grosglockner csúcsára mindenért kárpótol.

3 nap, 2 kategória, 1 verseny

Ez nem más, mint a Zillertal Bike Challenge. Mint láthatod három napos a rendezvény, mely három különálló etapot jelent. A két kategória nem más, mint két olyan fokozat, melyből a kisebbik is embert próbáló. A „könnyebbik” 152km-en 5656m szintet jelent tisztán, úgy, hogy ötször lehet a felvonót használni. A kemény legényeknek erre nincsen lehetőségük, így 196km-en 10210m szintet kell legyűrniük. Természetesen a szervezés minden igényt kielégít. Az ellenőrző pontokon a különböző ízű energiaitaloktól a zseléken át a változatos kajákig minden elérhető, és ez talán sokként is érheti a hazai banán-víz kombóhoz szokott bringásokat.

Tavaly Silvio Wieltschnignek sikerült megelőznie a többszörös győztes, és általában a legprofibb maratonmenőnek számító Carsten Bressert, bár mindössze 26mp-es előnnyel. A 180 EUR-s nevezési díj nem csak a pálya kijelölését, chipet, biztosítását, a több tonnányi energiaszeletet, zselét és a kiváló minőségű pólót, hanem a transzport költségeket is magában foglalja, így neked csak a versenyzésre kell koncentrálnod. Kapsz egy táskát is, tele a szponzor által felajánlott reklámajándékokkal. Ezek mellett a célban rengeteg fajta főtt étel vár, és a szerviz centrumban a javításokat is elvégzik a gépeden, ha arra van szükséged.

A verseny a Zillertal Alpok legszebb ösvényein vezet keresztül, ahonnan a kilátás is csodálatos, már ha van erre energiád. Azt hiszem, erre mondják, hogy megéri az árát. A családokra is gondoltak, hiszen amíg apu, anyu, vagy mindketten versenyeznek, addig könnyű vezetett bringatúrákon vehetnek részt a gyerekek. Persze leírni könnyebb, mint végignyomni ezeket a szakaszokat, de hát nem is véletlenül választottam be a legnehezebb megmérettetések közé!

Az adrenalinbomba

Megavalanche -Franciaország LesGets. Nem is olyan régen ejtettünk már szót az Európa legszebb bringás ösvényei sorozatunkban erről a környékről. Festői szépségű táj, az Alpok legmagasabb csúcsaival körbevéve. Itt rendezik meg minden évben ezt a rendhagyó downhill versenyt. Mitől rendhagyó? Egyrészt egy DH futam általában néhány percig tart a néhány kilométeres pályán. A Megavalanche a Pic Blanc 3300m-es csúcsáról indul, és 30km megtétele után ér célba a 720m magasan fekvő Allemontban. Ez igazából egy maraton rövidtávnak felel meg, lefelé száguldva, először gleccseren, havon, majd sziklás singletracken át egészen a gyökeres erdei ösvényekig bezárólag. Átlagos erőnléttel nem igazán teljesíthető, hiszen a folyamatos koncentráció mellett a karoknak, és a lábaknak is 100%-on kell teljesíteniük.

Hazánkban egyszerűen nem lehet felkészülni erre a megmérettetésre. Nem árt az igazán hosszú rugóutas lehetőleg freeride, vagy downhill bringa sem, minél nagyobb féktárcsákkal. És a lényeget még nem is említettem. Nem egyenkénti indítású a futam, hanem tömegrajtos, ezért az első havas szakaszon külön nehézség a rengeteg „fekvőbringás”. Összesen 2000 induló szokott megküzdeni az elemekkel, a pályával és önmagán kívül az ellenfelekkel. A pénteki napot a kvalifikáló futam uralja, ahol 20 perces időközökkel indítják kétszázasával a versenyzőket. Az itt elért idő szerint sorolódnak be a versenyzők a döntő futamra. Ebbe a 350-es mezőnybe nem lesz a legkönnyebb bekerülni, hiszen sok ma is aktív downhill versenyző indul ezen a versenyen. Az elején ezek a nevek szerepeltek tavaly: Remy Absalon, Rene Wildhaber a hatszoros győztes, Nicolas Vouilloz a többszörös dh világbajnok, Fabien Barell világbajnok, David Vazquez, vagy Andrew Neethling DH profi, Nekik mindössze 50 percre van szükségük a táv megtételéhez, azonban a vége akár egy óra fölötti időt is megy.

Érdemes megnézni a verseny honlapján a tavalyi győztes videóját a futamról. A cél területen mini expo is megrendezésre kerül, ahol a nagyobb cégek az újdonságaikat állítják ki, persze főleg a lejtőzős szegmensben, és bringa szervizelésre is készen állnak.

A Singletrack király

Ischgl Ironbike. Talán mondhatom azt, hogy a legszebb osztrák bringás terepen rendezik meg ezt a viadalt, mely három távon kínál indulási lehetőséget. A királyetap mindenképpen a leghosszabb, bár elsőre nem túl soknak tűnő 79km-es. Azonban, ha hozzávesszük, hogy ilyen „rövid” szakaszon 3820m-nyi mászást kell abszolválni, és ugyanennyi lejtmentet, akkor már nem is tűnik olyan soknak. Ha ehhez hozzávesszed, hogy rengeteg koncentrálást, és fizikai erőnlétet kívánó egynyomú ösvényt tartalmaz a pálya, akkor már kevésbé tűnik rövidnek. Már a rajt utáni első emelkedő is 1850m magasra visz, de ez csak bemelegítésre jó. Ischglbe visszatérve kezdetét veszi A MÁSZÁS, így csupa nagybetűvel. A cél a 2800m magas Greitspitze csúcsa, útba ejtve az Idjochot. Ez itt megfelel a Glocknerkönignek, csak mindezt sziklás terepen, és singletrack ösvényeken, az időjárástól függően akár hóban is.

Innen Laretbe egy komoly downhill szakasszal folytatódik a verseny, hogy a völgybe leérve egy újabb az előzőtől alig gyengébb hegymenet kezdődjön ismét 2800m magasra, csak hogy ne felejtsd el, milyen is az igazi fájdalom. Persze lazítani nem lehet, mert a Schwarze Wand oldalában kemény ereszkedés kezdődik, ahol ismét meg lehet sütni a tárcsafékeket. Természetesen, mint minden kiemelkedő montis eseményen, itt is indulnak azok a profi versenyzők, akik egyébként a maraton világkupa sorozatban is részt vesznek.

A tavalyi győztes Massimo De Bertolis is közéjük tartozik, de ismert név Alban Lakataé is, aki idén a második helyet tudta megkaparintani. Még nekik is négy órára van szükségük, hogy átlépjék a célvonalat, azonban a 7 óra feletti beérkezés sem számít ritkának. Tavaly két magyar is célba ért az Ironbike-on. Dósa Eszter a 8. helyet szerezte meg a nők között, míg Szász Viktor a 141. helyen ért célba. A 32 EUR-s nevezés mellé elsőrangú kiszolgálás jár az etető-itató pontoktól a szervizen keresztül a tésztapartival bezárólag. Ez is egy olyan verseny, amin egyszer indulni kell.

Bányamunka

Talán ez a verseny esik a legközelebb hazánkhoz, hiszen az ausztriai Mura partján fekvő Bruck városában rendezik. Nem máshol, mint egy ércbányában, a nyár legmelegebb évszakában, az árnyékok leghalványabb esélye nélkül. Már ezek a tények a legkomolyabb próbatételek közé sorolnának bármilyen bringás eseményt, azonban itt van még egy figyelemre méltó tény. A montisnak csak fölfelé kell haladnia, és 12,5km-en 745m szintet kell megtennie. Ha nem az elején haladsz, akkor a porból is fog jutni bőven, hiszen az út nem aszfaltozott.

Ezt tetézi az is, hogy kilométerenként elhelyeztek táblákat, így láthatod mennyi van még hátra. Amennyiben gyors vagy és jó erőben, akkor jól jönnek a táblák. Ellenkező esetben komoly gyötrelmet okoz látni, hogy mennyire nem megy a mászás. Persze a korábbról megismert Roland Stauder itt is többször győzött már, így a helyi istennek számít. Neki 40 perc alatt sikerült teljesíteni az embert és gépet próbáló távot. 2007-ben magyar vonatkozású hír is kapcsolódott az Erzberg Trophyhoz. Marton Attila, aki a Crocodile Trophyn is részt vett, negyedik helyen ért célba. Nem kisebb név ért előtte célba, mint Gerrit Glomser, akit már a Glocknerkönig verseny kapcsán említettünk már, mint csúcstartót. Nekem nagy álmom egyszer elindulni ezen a viadalon.

A nagy támadás

Grand Raid -Egy fogalom a komoly bringás megmérettetések között. Jómagam egy évtizedes álma részt venni rajta, azonban több probléma is adódik a versennyel kapcsolatban. Az egyik, hogy nagyon messze van, hiszen 1270km-re kell utazni Magyarországról, így ez nem egy olcsó költség. A másik, hogy brutális erőnlétet igényel a hosszú táv teljesítése, és természetesen ez számít az igazi távnak, bár két rövidebb táv is megrendezésre kerül. A királyetap 121km-en 5430m szintet tartalmaz, ami eléggé tiszteletreméltó. Idén hatalmas banzáj lesz előreláthatólag, hiszen a 20. GRC kerül megrendezésre.

A pálya nehézségeiről érdemes néhány szót ejteni. Már az is megdöbbentő, mikor azt látod a honlapjukon, hogy a legrövidebb idő alatt a profi bringás Thomas Dietsch 6 óra 17 perc alatt teljesítette a távot! Nem véletlenül van a Verbier-Grimentz szakasz rajtja még hajnalban, hiszen az átlagosnál jobb kondiban lévő bringások is 8-10 óra alatt teljesítik az embert próbáló távot. A „hosszún” összesen öt darab 1500m körüli magasságú „dombra”, és három 2000 feletti csúcsra kell felmászni, melyből az egyik  2787m magason található, név szerint a Pas-de Lona. Amiért még a legrövidebb 41km-es táv sem könnyű: az is felkúszik erre a magasságra. A 120 svájci frankos nevezésedért cserébe talán a legprofibb szervezést kapod, amit maratonokon láthatsz, és a rajcsomag sem egy nejlonzacsi, meg egy-két szórólap. Ez mondjuk köszönhető a 40! kiemelt szponzornak is, melyekből itthon már annak is örülünk, ha egy van egy versenyre.

Ahogy a fotókon is látható, a svájci Alpok lehető legszebb vidékein halad a nyomvonal, így felejthetetlen élményekkel lehetsz gazdagabb.

A felfedezők nyomában

A verseny kitalálója Juan De Cavallón, a híres felfedező előtt tisztelegve, La Ruta Del Los Conquistadores-ra keresztelte ezt a több napos maratont. Először csak a haverokkal ruccantak át bringázni egy hatalmasat, de másokkal is meg akarták osztani az élményeiket, és azt a gyönyörű tájat, melyen ők is keresztül haladtak. Ez érthető, hiszen tűzhányók, vízesések, esőerdők és folyók mellett haladtak el. A négy napos kihívás az óceán partjáról Jacoból indul, hogy 389km múlva célba érjenek a túloldalon Pantano városában.

Ez az adat már önmagában is tiszteletre méltó, és akkor még nem beszéltünk a talajviszonyokról. Rengeteg az agyagos, saras, vagy éppen gyökeres csúszós szakasz, tehát nem lehet a profik megszokott 25-ös átlagát menni ezeken a vidékeken. A szintkülönbség is jelentős, komoly hegységeken kell keresztülvergődniük a versenyzőknek, akik között nem kisebb nevek fordultak már meg, mint Tinker Juarez és Thomas Frischneckt. A tavalyi győztes Manuel Prado 18 óra alatt teljesítette a négy szakaszt.